Egy teljesen atlagos gyari munkanap

Meg 10 perc van kezdesig - eppen eleg ido, hogy szemugyre vegyem kornyezetemet. Itt mindenki feherben van, elvegre "kulanu achla mispacha" hirdeti a szemkozti falon egy oriasi felirat...
Csupa ismeros arc. Itt van pl Vladimir, egy 60 ev koruli orosz atyafi.
Hosszu, igen? - kerdi, a 12 oras muszakra celozva.
Nagy a zaj, nehezen erteni mit mond. Pozitiv valaszomat hallva sokatmondoan bolint.
Ertem - teszi hozza. Kis szunet utan ismet felem fordul: Nehez, igen?
Az - valaszolom, es teljes az egyetertes. Gyakran jegyzi meg, milyen nehez is az ejszakai muszak, en pedig valahanyszor egyetertek bolcs megallapitasaval.
Aztan elnezem Vitalit, ahogy sebesen kapkod egyszerre tizfele. Nagyon izgatottnak latszik, bar o altalaban az. Nem birja a tempot - a futoszalag minduntalan gyorsabbnak bizonyul nala...
Tojasfeju baratom kozeleg, arcan magabiztos mosoly. O epp most vegzett, indul haza. Nehany hete felajanlotta a segitseget: volt kibucnyik leven talan tud nekem munkat szerezni, csak adjam meg a telefonszamomat... En persze, naiv modon megadtam, miert is ne?! Jellemzo!
Hivj fel, jo? Szivesen beszelgetek veled, mert ertelmes lany vagy, nem ugy, mint a tobbi...
Hogyne, ketsegtelenul...jegyzem meg magamban gunyosan, kozben azon tunodom, vajon mindenki uresfeju csirkenek nez-e engem, vagy csak ez a ficko, itt? A holnapi muszak alatt talan ezen fogok melyebben elgondolkodni...
Mosolygok. Hangosan annyit talalok mondani 38 eves udvarlomnak, hogy ha tortenetesen beszelgetni kerekedne kedvem, arra talalhatunk eleg alkalmat a gyarban is.
Elbuvolo mosolyod van! - allapitja meg. Valoban? - kerdem, es legszivesebben kepen torolnem. De csak vigyorgok tovabb, elbuvoloen, termeszetesen...
A kartonhajtogatas muveszetet mara mar majdhogynem tokeletes szintre fejlesztettem. Gyakorlott, magabiztos, majdhogynem folenyes mozdulatokkal hajtogatom a kemenypapirt, kozben meg csak oda se kell neznem. Ki gondolta volna, hogy 20 eves koromra ilyen tehetseges kartonos valik belolem - valosagos virtuoz!
Hajtogatas kozben a plafonon levo lampakat tanulmanyozom. Sok van beloluk. Ha hunyoritok, egyszerre megannyi apro napocskava valtoznak, megszamlalhatatlan kicsi sugaracskakkal. Ahogy ovatosan, fokozatosan nyitom ki a szememet, ugy tunnek el lassan az apro sugarak, mig vegul csak maguk a korongok maradna: sok-sok pici napkorong. Ezzel jatszadozom egy ideig.
Alex raz fol szorakozottsagombol. Ugy latszik nincs munka - ot is, arab sorstarsaval egyutt elkuldtek kartonozni. Alex bortontoltelek. Rablasert csuktak le, azt hiszem. Termetehez kepest aranytalanul szeles vallu, arcarol csak ugy sugarzik az ertelem. Magamban Rambonak neveztem el. Arab baratjaval egyutt, aki, a jelek szerint, szuntelenul boldog (allandoan vigyorog, azzal a jellegzetesen sunyi, alattomomos mosolyaval, amitol a hatamon is egnek all a szor) most toltik a szabadulas elotti munkaszolgalatukat.
Rambo probal szobaelegyedni velem, en meg azt kivanom, barcsak hagyna inkabb beken! Ugy latszik megertette, hogy nem vagyok most beszedes kedvemben - csendesen hajtogatunk tovabb.
Idonkent kivancsi pillantast vetek Vitali kapkpdo alakja fele. Vajon mirol gondolkodhat ugrandozas kozben? Van egyaltalan ilyesmire ideje a nagy izgalmak kozepette? Meg kene kerdezni tole egyszer...
Magunk mogott hagyva a gyarat egyszeriben elmosodik ejszakai elmenyeim emleke - mindenestul a sebesen tovarepulo tajra koncentralok. A nyitott kocsiablakon keresztul a szel arcomba csapja a reggeli huvos, tiszta levegot. Egy pillanatra mar-mar ugy erzem: boldog vagyok...